Nyírbátor város Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében, a Nyírbátori járás központja. A 15-16. századból fennmaradt világi és egyházi építészeti emlékeiről, és a város egykori földesurairól, a Báthoriakról is híres. A város történelmét az egymást váltó fejedelmek, főurak – Báthoriak, Bethlenek, Rákócziak és Károlyiak – határozták meg. Virágzása mégis a Báthori-családhoz kötődik.
A települést először 1279-ben említik a források, neve az ótörök batir (jó hős) szóból származik. Már ekkor a német eredetű Gutkeled nemzetség (a Báthoriak elődei) birtoka volt. A város a család birtokigazgatási központja és temetkezési helye lett. A helységet egészen 1613-ig, Báthory Gábor erdélyi fejedelem haláláig a család birtokolta. A 15. század második felében Báthory István – az 1479-es kenyérmezei csata hőse – emeltette Nyírbátor két középkori templomát. A mai református templomot – Johannes olasz mester remekét – családi kápolnának és temetkezési helynek szánták. Késő gótikus stílusban épített református temploma a legszebb hazai hálóboltozatos templomunk, amelyet hatalmas csúcsíves ablakok világítanak meg. A nagy értékű berendezési tárgyak felét a budapesti Nemzeti Múzeum, másik felét pedig a helybéli múzeum őrzi. A templom mellett álló harangtorony négy fiatornyos faépítmény. A maga nemében hazánkban a legrégebbi.
A 16. században Nyírbátor kiemelkedő szerepet játszott a magyar történelemben. 1549-ben I. Ferdinánd és Izabella megbízottai itt kötöttek egyezményt Erdélynek a magyar királysághoz való visszacsatolásáról.
A következő évtizedekben állandó vita tárgya volt a település hovatartozása, mert földesurai inkább az erdélyi fejedelmek fennhatóságát ismerték el. Később a város elszegényedett.
Az 1872. évi közigazgatási átszervezéskor elveszítette városi rangját, amit csak 1973-ban kapott vissza.
A város csodás, az emberek kedvesek, aki erre jár szakítson rá időt.
Első napon a szálláshely felé haladva megálltunk Nagyaron és ezt találtuk, a Luby kastélyt, mely csodálatos történelmi múltra tekint vissza, egészen az 1800-as évekig. Építtetőjét, Luby Gézát, kora „Rózsakirálynak” hívta, a kastélyhoz kialakított pompázatos rózsakertjének köszönhetően. A kastély ma is otthont ad a kultúrának, történelemnek és gasztronómiának, amellyel méltán örököse a Luby család által megteremtett miliőnek és hangulatnak. Élje át a nemesi kor hangulatát a kastélyban működő interaktív múzeumunkban és szabadidőparkunkban, amely nemcsak gyermekeknek nyújt felejthetetlen élményt, hanem a felnőtteket is egy különleges világba repíti el.
A Beregi Múzeumot Csiszár Árpád gergelyiugornyai református lelkész alapította 1963-ban. 1975-ig valóságos egyszemélyes gyűjteményként működött, Csiszár Árpád volt az egyetlen négyórás tudományos dolgozója, igazgatója, egyetlen néprajzosa, régésze, történésze, fotósa, azaz mindenese a gyűjteménynek.
Utánozhatatlan energiával és eredményességgel dolgozott 1971-ig. 1975-ben bővült a személyi állomány két négyórás takarító-teremőrrel és egy muzeológus státussal. Ekkor került az intézményhez Felhősné Csiszár Sarolta középiskolai tanárnő, muzeológus, aki 1978-2011 között igazgatta a múzeumot. 2011 óta Varga János etnográfus, muzeológus az intézmény vezetője.
A múzeum gyűjtőterülete megegyezik a hajdani vásárosnaményi járás területével. Ehhez hozzátartozik Beregnek a Trianon után itt maradt 22 községe és az ezzel szoros kapcsolatban lévő néhány szomszédos település, a Felső-Szabolcshoz tartozó Ilk, Gemzse, Kisvarsány, Nagyvarsány, Gyüre s a Szatmárhoz tartozó Vitka, Olcsva, Olcsvaapáti községek.
A Csiszár Árpád által megalapozott gyűjtemény tárgyi anyaga meghaladja a 70.000 darabot. A folyton gyarapodó néprajzi tárgyaink több mint 13.000 darabot számlálnak; ebben külön egységet képez a több mint 3.000 darabos textilgyűjtemény, a közel 800 darabos autentikus hímes tojás-, a közel 700 darabos kerámia-, és a több száz darabos háztartási és művészi vasöntvény-gyűjtemény. A régészeti gyűjteményben a beleltározott tárgyak száma meghaladja a 18.000 darabot.
Történeti dokumentumtárunk több mint 12.000 regisztrált tételt tartalmaz. Benne egyedülálló az elemi népiskolákra vonatkozó iskolatörténeti anyag. Numizmatika gyűjteményünk meghaladja a 900 darabot, az egyéb kategóriába sorolható képes levelezőlap-gyűjteményünkben pedig 5.000 darabnál is többet tartunk nyilván.
A segédgyűjteményként számon tartott fotótárunk több mint 20.000 nyilvántartott felvételből áll, adattárunk kb. 20.000 oldalon több mint 2.000 tételt tartalmaz.
Gyűjteményünk naprakészen nyilvántartott, kutatók számára hozzáférhető. A Beregi Múzeum már évek óta kiemelten fontos feladatának tartja gyűjteményének digitalizálását. A digitalizálás folyamatos munka, amelyet az intézmény munkatársai végeznek. A digitalizált tételek a Múzeum honlapján bárki számára elérhetőek.
A gyűjtemény jelenleg két épületben van elhelyezve.
Kiállításaink egy része 2007 szeptemberétől Vásárosnamény legszebb épületében, a város központjában álló barokk épületben, az uniós támogatással felújított Tomcsányi-kastélyban tekinthető meg, a Szabadság tér 31. szám alatt.
A főépületben egy nyolc egységből álló, modern technikai eszközökkel felszerelt kiállítás-füzér és egy látványraktár várja a látogatókat. A kiállítások egymásra épülnek, de külön-külön is teljes képet nyújtanak a térség egy-egy jellegzetességéről.
A múzeumi anyag nagyobb része, az iskolatörténeti gyűjtemény és kiállítás a múzeum másik épületében, a Rákóczi u. 13. szám alatt lévő Máthé-kúriában van elhelyezve. A sokak által „kis Tomcsányi”-nak nevezett épület 1971 óta szolgál folyamatosan múzeumi célokat.
A Szatmári-síkságon fekszik, közvetlenül az ukrán határ mellett, a Tisza bal partján.
A határ magyar oldalán csak két szomszédja van: kelet felől Milota, nyugat felől pedig Tiszakóród. Észak felől a túlparton fekvő, közigazgatásilag Ukrajnához tartozó Vári (Вари) és Csetfalva (Четфалва) települések határolják.
A legközelebbi város a határ magyar oldalán Fehérgyarmat, melytől mintegy 20 kilométerre keletre fekszik. A megyeszékhelytől, Nyíregyházától mintegy 109 kilométer választja el, kelet-északkeleti irányban. A település neve írásos alakban 1181-ben tűnik fel, a czégényi monostor határjárása alkalmával.
1288-ban I. István fia, II. Mikó – a Kölcsey és a Kende családok őse – átíratja a czégényi monostor alapítólevelét, ahol a Szentemágócs nemzetség tagjaként van nevezve.
1315-ben Csécse (Tiszacsécse) a Szentemágócs nemzetségből származó Kölcsey család birtoka.
1344-ben Máté fia Dénes fiai: János, Jakab, András, Mihály és Miklós ellen apjuk halála után Károly Róbert király pert indított, mivel birtokaikat a koronára szállottnak vélte, a per még I. Lajos király idejében is folyt, azonban a király a bemutatott oklevelek bizonyságaképpen elismerte, hogy a pörbe fogott birtokrészek Dénes fiait illetik, ezért 1344. július 4-én kelt oklevelében Dénes öt fiát megerősítette a Czégény monostora kegyuraságában, s Csécse (Tiszacsécse) és még tíz falu birtokában.
1345-ben Dénes fiai meg is osztoznak birtokaikon, azonban őseik nyugvóhelye: Czégény monostora közös maradt.(Tört.Tár.)
1484-ben Csécse birtokosa a Komoróczi család, majd 1496-ban az Ujhelyi család kap rá királyi adományt.
1518-ban a Kölcsey rész Werbőczy Istváné lett, de később Perényi Istvánnal cserélte el.
1520-tól somlyói Báthory András szatmári kapitánynak is tulajdonába kerül a település.
1571-től ismét a Kölcsey családbeliek birtoka.
A 17. században a falut árvíz pusztította el, lakói ekkor költöztek a jelenlegi falu helyére.
Az 1800-as évek elején birtokosai a Kende családbeliek, majd a gróf Barkóczy és gróf Horváth családok szereztek itt tulajdont.
Itt született Móricz Zsigmond 1879-ben. Az író 1928-ban így vallott szülőfalujáról: „Énnekem Csécse marad a tündérsziget, ahová mindig visszavágytam, ahová mindig úgy tér vissza az emlékezet szárnyán a lelkem, mint a boldogság és a béke kedves szigetére.”
Móricz Zsigmond emlékház, népi. Az emlékház a Kossuth u. 29. sz. alatt található. A taposott szalmával fedett, kontytetős, vert falas, szabadkéményes szegényparaszti ház műemlék. A 19. század második felében építették, azóta többször átalakították. A szülőházát az 1960-as években bontották le. Emlékháza 1966 óta életrajzi múzeum. Az udvaron az író egész alakos szobra áll, Varga Imre alkotása.
Református fa harangtorony, az 1822-ben épült, fatalpakra épített, fazsindelyes népi torony teljes magassága mintegy 24 méter.
Református templom, barokk, 1820–25
Még egy beregi ékszer, ne menjetek el mellette, ha arra jártok.
Tákos község Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében, a Vásárosnaményi járásban, mely református templomáról vált nemzetközi szinten is ismertté.
A tákosi református templom (Mezítlábas Notre Dame) 1766-ban készült el, erről a festett kazettás mennyezeten található írás is tanúskodik: “ÉN, ASZTALOS LÁNDOR FERENC CSINÁLTAM A JÓ ISTEN SEGEDELME ÁLTAL, BARÁTH MIHÁLY EGYHÁZFISÁGÁBAN. ANNO 1766. DIE 30 JUNY.”[3]
1784-ben a templomot nyugat felé bővítették ki, elkészült a “renováta”, a renoválás. A kazettán olvashatjuk: RENOVATA: ANNO 1784. A kibővített, új templomtér is gerendavázas, de a régi épülettől abban tér el, hogy ebben az esetben vályog a vázkitöltő elem. A templom keleten sokszögben végződik. A bejárat előtt kontytetős “cinterem” foglal helyet.
A templom padozata a korábban épített részen tégla, a nyugati irányú bővítésnél döngölt agyag.
Mária Terézia a reformátusoknak megtiltotta a téglával és kővel való templomépítést, ekkor a tákosiak megfogadták, hogy a tiltás ellenére is templomot emelnek maguknak, mégpedig abból, ami bőven áll a rendelkezésükre, fából és sárból.
A templomot malomkövekre emelt, nagyméretű, 40-45 centiméter átmérőjű, talpgerendák tartották.
A templom megjelenése egészében a középkori gótikus faépítészet stílusjegyeit hordozza magán, a 18. századi népi építészet kimagasló művészeti alkotása.
A templom elkészültét követően a templomépítők öntudatosan hangoztatták, hogy a templomot „a tákosi nép emelte magának, fából és sárból”.
Az Országos Műemléki Felügyelőség 1962-ben és 1968-ban megújította a zsindelyfedést. Az 1980-tól 1985-ig tartó restaurálás során a még meglévő rajzok alapján helyreállították az 1767-ben készült harangtornyot, a ma látható rekonstrukció megőrizte a torony eredeti faanyagának egy részét.
A munkálatok folyamán a templom teherbíró beton sávalapot kapott, a paticsfal korhadt elemeit kicserélték, a teljes vesszőfonást felújították, a kazettás mennyezetet és a berendezési tárgyakat gondos és aprólékos munkával restaurálták az Országos Műemlékvédelmi Hivatal műhelyében, Budapesten. Ez idő alatt a tetőszerkezetet egy nehézállvánnyal támasztották alá.
A 2001. évi árvíz is károsította a templomot. Ezt követően az elektromos szerelési munkálatokat, a felújítás, valamint a külső megvilágítás költségeit az MVM vállalta magára, melyet aztán a Kulturális örökségvédelmi Hivatal vállalkozók bevonásával végeztetett el.
Beregben csodálatos helyek vannak, ezek közül ez az egyik, ha arra jártok nézzétek meg.
Csaroda község Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében, a Vásárosnaményi járásban. Csaroda és környéke már a honfoglalás előtt is lakott hely volt. Nevét írásos formában 1299-ben említik először az oklevelek. A település nevét az itt folyó Feketevíz patak szláv elnevezéséről (Csernavoda) kapta. A 13. században a Káta nemzetség birtoka. E nemzetségből származott a Csernavodai család. A 14. században jelentős hely volt birtokosa a Carodai család révén, amely Bereg vármegye vezető tisztségviselőit adta, és a kor szokása szerint Bereg vármegye egy évszázadon át elöljárójának lakóhelyén tartotta a megyegyűléseit. 1446-ban birtokosai Vetési György és Mihály. 1461-től 1476-ig a Tegzes, Drágfy, Daróczy és Újhelyi családok birtoka. 1696-ban kihal a Csarodai család utolsó férfi tagja is. A 19. század elején a Lónyai, Rédey és Bay család is birtokol a településen és szomszédságában. 1851-ben Gróf Teleky család is birtokosai közé tartozik. Református temploma késő romanikus stílusban, a 13. században épült a Csaronda-patak árterületéből kiemelkedő szigeten (szárazulaton). Az alul teljesen zárt nyugati homlokzat fölött emelkedik a hajóba beugró karcsú torony. A körerkélyes tornyot zsindellyel borított hegyes sisak koronázza. A templom belsejében színes falfestés maradványai láthatók. A festménymaradványok a kor divatja szerinti magyaros motívumokat, „mosolygó szenteket” ábrázolnak). A templom mellett fa harangláb áll, amely szintén a 13. századból származik.
Ez is a Bereg egyik gyöngyszeme, nem szabad kihagyni, ha erre jártok.
Szatmárcseke a megye keleti részén, a Tiszaháton fekszik, a Felső-Tisza bal partján, az ukrán határ mentén.
Szatmárcseke (Cseke) neve az oklevelekben 1181-ben tűnik fel először, ekkor már virágzó község, saját egyházzal (templom).
1344-ben Nagy Lajos király új adományt adott rá a Kölcseyeknek. „A Kölcseyek, melyek Szatmár vármegye egyik ősrégi családja, – IV. Béla király névtelen jegyzője szerint – a Kende családdal egy törzsből Ond vezértől, az Ete atyjától veszik eredetüket.”
A település nevét 1496-ban Cheke alakban írják, s az Ujhelyi család tagjai nyertek rá királyi adományt. 1507-ben Báthory István és Butkay István, 1515-ben Czégényi Kende Péter, 1516-ban Báthori András szerez itt részbirtokot. 1518-ban Werbőczy Istvánt is a birtokosai közt találjuk, mely birtokot Perényi Istvánnal a dobronyai uradalomért cseréli el. 1520-tól a század végéig Báthori András, a Guthi Országhok és még 9 család birtoka.
1642-ben Kölcsey Péter és Zsigmond kapnak egyes részeire új adományt.
A 17–18. században a Kölcsey és Kende rokon családokon kívül a gróf Rhédey, Pongrácz, Kisdobronyi Isaák, Gulácsy és más nemes családoknak is van itt birtoka.
A 20. század elején legnagyobb birtokosai: Kende Béla, Kende Elemér örökösei, Kölcsey Gábor, Zoltán.
A település az évszázadok során sokat szenvedett. Török, tatár, német portyázó csapatok dúlták, kolera sújtotta, sokszor szenvedett az árvizektől, 1865-ben pedig majdnem teljesen leégett.
Egyik nevezetessége a Szatmárcsekei csónakos fejfás református temető. Európában is különlegességnek számít a szatmárcsekei műemlék jellegű temető, ahol több mint 600 embermagasságú, stilizált csónakos kopjafa áll. Az úgynevezett “csónakos” fejfák eredetére máig nincs egyértelmű magyarázat: egyes vélemények szerint ezek az ősi ugor csónakos temetkezési szokást jelképezik, egy másik megközelítés szerint azért temetkeztek így, mert a falut körülvevő Tisza áradásakor a halottakat csak csónakban vihették ki a temetőbe. A fejfák mérete, formája és díszítése az elhunyt korára, nemére és vagyoni helyzetére egyaránt utal. A fejfák anyaga szinte minden esetben tölgyfa. Kifaragását helybeli specialisták, ácsok vagy kerékgyártók végezték. Fizetséget nem kértek érte, a hozzátartozók különféle természetbeli juttatásokkal (szalonnával, kolbásszal és az elmaradhatatlan pálinkával) honorálták fáradozásukat.
A temető legmagasabb helyére építették Kölcsey Ferenc síremlékét. A Gerendai Antal tervezte hat köroszlopos, felül párkánnyal egybefogott síremlék közepén hasábtalapzaton áll egy Kölcsey feliratos, címeres urna. A költő testét a visszaemlékezések szerint 1838. augusztus 25-én abba a kriptába temették. ahol öccse, Kölcsey Ádám aludta örök álmát. Azt beszélték, hogy Bécs mérgeztette meg, mert Kossuth útját egyengette. Halála után két évvel a sírt kihantolták, de a koporsóban nem találtak felségsértést, hazaárulást bizonyító iratokat.
Petőfi az 1847. július 17-én a Kerényi Frigyeshez írott Uti levelekben ezt jegyezte fel: “..Badalóval csaknem szemközt fekszik innen a Tiszán Cseke, és a csekei temetőben Kölcsey Ferenc. Tavaly ősszel egypár hétig laktam itt, s meg-meglátogattam a szent sírt, melyben a legnevesebb szívek egyike hamvad. Halmánál nincs kőszobor, még csak fejfa sincs, melyre neve volna fölírva; de nincs is rá szükség mert az odalépő vándornak szívdobogása megmondja, ki van ott eltemetve. Csendes a táj; a városok, a nagy világ zaja nem hangzik idáig. A nagy férfit sírja körül csak a szellő rezegteti a tövisbokrokat, a tövisbokrok virágain vadméhek donganak, s távol a Tisza halkan mormolja dalát, hogy a koporsónak álmát meg ne zavarja.”
1856-ban valószínűleg közadakozásból, a nagyari Luby család kezdeményezésére egyszerű, derékba tört oszlopot emeltek a sír fölé, ami a költő életék tragikus végét jelképezte. 1938-ban végre nyugalomra talált az életében és holtában is hányatott sorsú költő: a mátészalkai Kölcsey Társaság halálának 100. évfordulóján exhumáltatta a földi maradványait, és fehér márványból készült klasszicista síremlék kriptájában helyezte örök nyugalomra. Három diófa koporsó van a boltozatos betonkriptában: Kölcsey Ádámé, Kölcsey Ádámnéé és a költőé. Kölcsey Ferenc koporsójában légmentesen lezárt üvegben helyezték el az exhumálás körülményeit tartalmazó kutyabőr iratot.
Beregi barangolásaink egyik kötelező megállóhelye volt, aki erre jár, ne hagyja ki.
Beregi túra folytatása, igaz nem időrendben. Szóval Nagygéc Csengersima településrésze, egykor önálló falu, amely a 20. század második felében, az 1970-es nagy árvíz következtében elnéptelenedett. A helységnév Géc eleme feltehetőleg az egykori magyar személynévből való, ez azonban a régi forrásokban a ch jel kétértelműsége miatt nem különíthető el a Gécs-Gőcs személynevektől (más felfogás szerint a falunév alapjául szolgáló személynévben talán a Gergely becéző változatát kereshetjük). A Nagy- előtag a település méretére utalt, egyben megkülönböztette a szomszédos Kisgéctől.
A két hektáros Nagygéci Emlékparkban őshonos Kárpát-medencei gyümölcsfák ligetében 200 emlékoszlopon Kárpát-medencei települések ezrei Drávaszögtől Csángóföldig, Délvidéktől Temesig üzennek az utókornak. Az üzenetek főként az összetartozás, az összefogás, a nemzet fennmaradása, a határtalan magyarság, az emberiesség fontosságának, a szeretet erejének gondolatvilágát testesítik meg. Pár száz lelkes falutól a milliós nagyvárosig mindenféle település elküldte üzenetét, a legtöbb üzenet – 1004 darab – Erdélyből érkezett. A többség saját gondolatát írta meg, de sokan például Wass Albert, Széchenyi István, Babits Mihály, vagy Kölcsey Ferenc sorait tolmácsolták. A magyar költészet és irodalom remekei mellett azonban olyan bibliai idézetek, ókori bölcsességek, dalszöveg-részletek is érkeztek, amelyek mind értékes útravalóval láthatják majd el a Nagygécre látogatókat.
Túristvándi község Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében, a Fehérgyarmati járásban.
A megye keleti, szatmári részén fekszik, az Öreg-Túr partján, csodálatos természeti környezetben, kevesebb, mint 5 kilométerre az ukrán határtól.
Szomszédai: észak felől Szatmárcseke, kelet felől Kölcse, délkelet felől Fülesd, délnyugat felől pedig Kömörő, nyugat felől Szatmárcsekéhez tartozó lakatlan külterületek határolják.
Mátészalkától 33, Tiszabecstől 17, Fehérgyarmattól pedig 15 kilométer távolságra található.
A település nevének első említése 1142-ből való, Túr néven, majd 1181-ből származik a következő írott adat. Az Istvándi nevet birtokosáról, a Kölcsei nemzetség egyik tagjáról kapta. Ekkor a Czégényi monostor területéhez tartozott a település. 1315-ben a Kölcsei nemzetség birtoka volt, akiktől Károly Róbert király hűtlenség miatt elkobozta, majd 1344-ben Nagy Lajos király visszaadta a Kölcseieknek. Ettől kezdve a Kölcsey család és a velük rokon Kende család voltak fő birtokosai. 1496-ban az Ujhelyi család tagjai nyertek rá királyi adományt, 1512-ben pedig a Perényi, majd 1521-től a Báthori-család-nak is voltak itt kisebb tulajdonrészei. A 19. század első felében még más családok is (Rhédey, Jármy) birtokrészt szereztek itt, eközben a Perényiek itteni részüket gróf Károlyi Józsefnek adták el.
A település nevét Istvándiról 1908-ban változtatta a mai Túristvándira.
A 21. századra önellátó lett a falu, vagyis maguk állítják elő az alapélelmiszereket.
Legfőbb látványossága a Vizimalom. A 18. században épült, ma is működőképes vízimalom ipartörténeti műemlék. A Túr folyóra épült két malomkerékkel ellátott, fából épített, zsindellyel fedett malomépületben malomtörténeti kiállítás működik. A malom működés közben is megtekinthető.
2019-ben jártam itt barátaimmal egy beregi túrát tettünk, ennek egyik állomása volt Túristvándi. Már sokat hallottam róla másoktól is és beváltotta a hozzáfűzött reményeket. Az étkezéssel volt némi gond, mert egy csoport érkezett és csak úgy kaptunk ebédet, hogy néhányan lemondták.
Hobby és egyebek... 